Az anyaság egy nő életének az egyik legnagyobb érzelmi projektje. Mindenki jól akarja csinálni, és mindenkiben hamar kialakul a kép, ő hogyan fogja csinálni. Arról már kevesebb szó esik, mi van, ha az anyaság egy olyan útvesztő, amiben néha tétován ténfergünk, és ahol sokat számít, ha időről időre valaki fogja a kezünk, irányt mutat, segít. És vannak olyan anyák is, akik úgy döntenek, hogy bármilyen csodálatos élmény is, egy időre ki akarnak lépni ebből az útvesztőből, még ha az életük legnagyobb kalandja is. Vannak vajon az anyaságnak fokmérői? Kik és mi alapján döntenek erről? És kik a rossz anyák? Léteznek-e egyáltalán, és ha igen, pálcát törthetünk-e felettük úgy, ha nem ismerjük a teljes történetüket?
Hetek óta Az elveszett lány című film képsorai villannak be, amely a napokban azzal került megint a hírekbe, hogy jó eséllyel száll versenybe a legjobb női főszereplő, a legjobb női mellékszereplő és a legjobb adaptált forgatókönyv Oscar-díjára. A film egy nagybetűs debütálás, hiszen a színésznőként ismert Maggie Gyllenhaal először rendezett igazi, egész estés nagyjátékfilmet. Nem is akárki könyvét dolgozta fel, hiszen sokszor elmondta már, hogy az olasz származású Elena Ferrante nagy kedvence, akinek Nő a sötétben című regénye a film alapját adja. Az már csak tényleg a hab a tortán, hogy Ferranténak is nagyon fontos volt, hogy női rendező nyúljon ehhez a nagyon érzékeny és összetett témához – és bár Ferrante visszahúzódó író, aki soha nem lép a nyilvánosság elé, a végeredménnyel mégis mindketten nagyon elégedettek voltak. Sokkal fontosabb viszont, hogy nézőként mi hogyan viszonyulunk ehhez a filmhez, amelynek alkotói vitán felül az egyik legnagyobb tabuhoz nyúltak.
Közhelyszámba megy, mégis igaz, hogy évszázadok formálták az odaadó és önfeláldozó anyáról szóló képünket. Nők nemzedékei szocializálódtak abban a tudatban, hogy a gyerekek megszületésével minden egyebet hátra kell szorítaniuk az életükben. Így születtek meg egy csapásra – vagy akár hónapok fáradságos munkájával – a szuperanyák, akik saját igényeiket minden körülmények között a gyerekeik mögé helyezték. De mi van akkor, ha egy anya úgy dönt, hogy nem akar megfelelni ennek a képnek, ha nem akar mindent feladni a gyerekeiért, és – ami mind közül a legnagyobb tabu – egyszer csak úgy dönt, hogy hátat fordít a gyerekeinek?
Olaszországban 2006-ban jelent meg Elena Ferrante regénye, amely épp ezeket a kellemetlen, de elgondolkodtató kérdéseket boncolgatja. (Az elveszett lány a regény eredeti olasz címe, magyarul jelent meg pár éve Nő a sötétben címmel.) Főhősünk mindenesetre egy Leda nevű irodalomprofesszor, aki magányos, ugyanakkor pihentető nyaralásra készül egy görögországi szigeten. Leda legnagyobb bosszúságára azonban a strandon egy zajos és faragatlan család telepedik le a közelében, a csendes olvasgatással töltött napokról szőtt álmai így egy-kettőre szertefoszlanak.
A másik család tagja egy Nina nevű fiatal nő, akinek minden figyelmét és idegszálát leköti a kislánya. A film akkor vesz drámai fordulatot, amikor a gyereknek nyoma vész: az egész partszakasz felbolydul, mindenki a kicsit keresi, akinek végül Leda bukkan a nyomára. Akár nyugvópontjára is juthatna a történet, ha a nő megmagyarázhatatlan okokból nem lopná el a kislány babáját – amivel pokoli perceket szerez a síró gyereket hasztalan vigasztaló másik anyának.
Leda és Nina személyében két eltérő anyatípust villant fel Ferrante és rendezőként Gyllenhaal: bár látszólag szöges ellentétei egymásnak, mégis már ismeretségük legelejétől fogva rokonszenvvel fordulnak egymás felé. A találkozás ugyanis emlékek egész sorát indítja el Ledában: felidézi saját fiatalkorát, amikor tervektől és ambíciótól duzzadó irodalomtudósként egyensúlyozott a munkája, valamint a férje és a két lánya között. És hamarosan megtudjuk azt is, hogy abban az időben történt egy hatalmas törés az életében. A fiatal Leda ugyanis egy adott ponton súlyos döntést hozott, és egy szerelem kedvéért elhagyta a családját.
Lehetne ez az emlék fájdalmas, gyötrő, furdalhatná Ledát vég nélkül a lelkiismeret. Ő viszont nem így élte meg ezt az időszakot. Éppen ellenkezőleg: a kétgyerekes anya azt érezte, hogy ismét főszereplője lehet a saját életének.
Mégsem múltak el nyom nélkül azok az évek. A jelenbeli Leda – bár látszólag sikeres a munkájában és az immáron felnőtt gyerekeivel sem szakadt meg a kapcsolata – nagy árat fizetett azért, hogy egy időre kiszállt a saját jól megszokott életéből. Olyan érzésünk lehet, mint amikor egy kirakósnak elkallódik egy fontos darabja, amit aztán soha többé nem találunk. Az összkép tetszetős és az avatatlan külső szemlélőnek talán nem is tűnik fel a hiány, de mi magunk mindvégig tisztában vagyunk azzal, hogy a képünk soha nem lesz (nem lehet) teljes. Ferrante épp ezeket a hiányokat, egyenetlenségeket kutatja regényeiben, és áttételesen a film is kényelmetlen kérdések egész sorát feszegeti.
Ferrante nem fél megmutatni az anyaság sötét oldalát, és rendezőként Gyllenhaal is partner volt ebben. Filmjének cselekménye feszült thrillerként bomlik ki előttünk: hiába az elragadó tengerpart, a napsütés, a görög sziget minden csodája, Leda nyaralása inkább tűnik egy lelki alámerülésnek és élveboncolásnak, mint az idegeket kisimító ejtőzésnek. Ferrante a könyveiben előszeretettel ábrázol olyan nőket, akik messze vannak az idealizált szuperanyáktól. Sokszor kétségekkel, lelkiismeret-furdalással küzdenek, ami persze nem jelenti azt, hogy ne szeretnék a gyerekeiket. Egy rendkívül összetett és sokszor ellentmondásos anya- és nőkép bontakozik ki könyveiből, nem csoda, hogy a filmesek előszeretettel nyúlnak hozzájuk.
A Netflixen elérhető Az elveszett lány képei, gondolatai, dilemmái mindenesetre sokáig fogva tartják a nézőt és az olvasót. A film rengeteg kérdést vet fel, amelyek akkor is izgalmasak, elgondolkodtatóak vagy épp nyugtalanítóak, ha anyák vagyunk – és akkor is, ha nem.
Ruff Orsolya
A titokzatos író
Elena Ferrante jelenleg az egyik legnépszerűbb kortárs olasz író. Senki nem tudja valójában, kit rejt az írói álnév, bár pár éve egy buzgó újságíró leleplezőnek szánt cikkében azt írta, hogy a név mögött Anita Raja műfordító rejlik, ezzel viszont rengeteg bírálatot váltott ki. Ferrante mindenesetre azt mondja, ő maga csak az írásra szeretne összpontosítani, és kihagyná az életéből mindazt a felhajtást, amivel a hírnév jár. Különben is: aki meg akarja ismerni, olvassa el a könyveit. Szerinte ugyanis a regényeiben mindent elárul magáról.