Az agyunk imádja a történeteket - a meseterápia pedig éppen erre épít. Az agykutatási eredmények mára kiegészítik a mesekutatást, így bátran állíthatjuk, hogy a történetek jót tesznek nekünk. A meseterápia számára a népmesék az emberi élettapasztalatok sok száz vagy ezer éves párlatai, amik generációról generációra vándorolva tanítottak arról, hogyan érdemes élni. A varászlatos elemek és szimbólumok mögé pillantva pedig nekünk is sokat adhatnak.
Még egyet! - nagymamám valószínűleg azt hallotta tőlünk a legtöbbször, mikor mesét olvasott nekünk. Másnap a kertben aztán táltos paripán szálltunk, megmásztuk az égig érő fát, sárkányokat győztünk le. Benedek Elek, Arany László, Kolozsvári Grandpierre Emil gyűjtései mellé az évekkel felsorakoztak más népek meséi és mítoszai is, így akár messzi földek sokezeréves történeteiben is gyönyörködhettem. Megragadott, hogy az eltérő kultúrák a saját szimbolikájuk nyelvén mennyire azonos dolgokról mesél. Hogy az emberek - éljenek bárhol és bármikor -, mennyire ugyanazokat keresték: biztonságban, egészségesen, boldogan akartak élni, úrrá lenni a nehézségeken. Valójában, ha a népmesékben felbukkanó varázslatos helyszínek és szereplők mögé pillantunk, nagyon is ismerős élethelyzeteket találunk: jól és rosszul gondoskodó szülőket, féltékenységet, irigységet, igaz és hamis társakat, elveszettséget az életben.
Az agyunk a történetekre van hangolva
Az ember történetmesélő lény. Mára az agykutatás bizonyítja, hogy amikor történetet olvasunk, hallunk vagy nézünk, akkor többek között az agy olyan területei is aktiválódnak, amelyek a szociális vagy az érzelmi folyamatainkért felelősek, azaz a történetek empatikusabbá tesznek minket. Azt is megfigyelték, hogy történethallgatás közben a kötődéshormonként emlegetett oxitocin termelődik, ha pedig érzelmileg megmozgat a történet, akkor dopamin, ami által fókuszálabbak leszünk, és jobban feldolgozzuk, amit hallottunk. Egy jó történet tehát szinte berobbantja az agyunkat, de van még tovább is. Az agyunk számára ugyanis egy történet gazdagabb információtartalommal bír, ezért több mindent el tudunk vele mondani, jobban meg tudjuk jegyezni, mint az olyan nyers adatokat, amilyen egy számsor.
Hogy mi lehet ennek az oka? Ha a mesék felől nézzük, a kutatók sokáig úgy vélekedtek, hogy a mesék mindössze a közösség szórakoztatását szolgálták. Csakhogy evolúciós szempontból borzasztóan drága lett volna fenntartani valamit egyszerűen azért, mert szórakoztat. Viszont, ha jobban belegondolunk, a történetek sokszorosan átszövik az életünket, és mind folyton történeteket mondunk: családi anekdotákat mesélünk, pletykálunk, és az életünk eseményeit is történetbe rendezve tartjuk számon.
A kutatók ma már úgy látják, a történetmondás valójában a túlélésünket szolgálta azáltal, hogy a történetekben az idők kezdete óta különböző élethelyzeteket és viselkedési stratégiákat képzelünk el – különös tekintettel azokra a szituációkra, amikor más emberekkel kell együttműködünk. Az ősi időkben a vadászok elmesélték, hogyan ejtették el a vadat, a harcosok pedig beszámoltak arról, hogyan győzték le az ellenséget. A szülők, a nagyszülők a saját tapasztalataikat összegezve tanították a leszármazottakat, hogyan jobb, helyesebb élni. A mindenkori hallgatóság pedig elképzelte a hallott eseményeket, tanult belőle, vagy legalább is levonta a következtetéseit. A népmesékben pedig ehhez hasonlóan az emberi közösségek ősi tapasztalatai öröklődtek tovább részben arról, hogy hogyan éljünk.
Amit sokáig rosszul tudtunk a népmesékről
Ezen a ponton érdemes tisztázni három közkeletű tévhitet:
-
A népmesék eredetileg nem gyerekeknek, hanem felnőtteknek szóltak. A mai ízlésünk szerint egészen vaskosak, trágárak és vadak is lehettek, ezeket aztán a 19. századi mesegyűjtők csiszolták és nyesegették a korabeli polgári normák szerint befogadhatóra. Mivel pedig a józan polgárok a csodás elemeket gyermetegnek tartották, a népmesék a gyerekek kezébe kerültek.
-
Nem minden népmese ér jó véget, sőt. Ez a benyomás amiatt alakulhatott ki, mert sokáig a legtöbb mesekönyv ugyanazokat a népszerű meséket variálta, és főleg a tündérmesék közül válogattak. Ám a boldog befejezés még a tündérmesékben sem garantált minden esetben, viszont a sikerért a hősnek mindig meg kell dolgoznia. Ha pedig a többi mesefajtát vesszük elő (állatmesék, novellamesék, legendamesék, ördögmesék stb.), azokban teljesen általános, hogy egy hős vagy egy próbálkozás rossz véget is érhet, ahogy az életben is.
-
A mesebeli események sora nem egy kaptafára megy. A kutatók több mint 2400 cselekménytípust különböztetnek meg aszerint, hogy a történet milyen problémát és hogyan boncolgat – ezt a nemzetközi népmese-katalógusban összegezték. Szinte minden cselekménytípusnak megtalálták a maga változatát minden egyes kultúrában, ahol nem, ott is azt feltételezik, hogy megvolt, csak valamiért már nem tudták lejegyezni.
Hogy a népmesék a saját felnőtt életünkben is fontos szereplővé válhatnak, nem újkeletű gondolat. Nemzetközileg például Carl Gustav Jung és Marie-Louise von Franz munkái fektettek le meghatározó alapokat azzal kapcsolatban, hogyan lehet a meséket pszichológiai szemszögből olvasni és hasznosítani. Magyarországon Boldizsár Ildikó mesekutató, a Metamorphoses Meseterápiás Módszer kidolgozója tett sokat azért, hogy a népmese visszakerülhessen az őt megillető helyre, és hogy a mesék a saját életünkben is bölcs tanítóinkká válhassanak.
Meseterápia működésben
A meseterápia kulcsa az, hogy a mesékre nem vágyképekként tekintünk, hanem mint amik bizonyos élethelyzetekben előforduló cselekvési mintákat mutatnak be: jókat, amiket előremutató példaként használhatunk, vagy rosszakat, amik viszont segíthetnek felismerni azokat a káros programokat vagy gondolkodási sémákat, amik úgy is dolgozhatnak bennünk, hogy ennek még csak tudatában sem vagyunk.
A meseterápia a mesékben megjelenő szimbólumokra, szereplőkre, döntésekre irányítja a figyelmünket, és arra építve, hogy mennyire érzékenyek vagyunk a történetekre, fejleszti az önismeretünket, az intuíciónkat, az empátiánkat, az öngondoskodásunkat.
A gyakorlatban például egy mesebeli rossz király segítségével megvizsgálhatjuk, hogy mi vajon jó uralkodói vagyunk-e a saját birodalmunknak, azaz az életünknek. Egy kővé változtatott vagy az erdőben eltévedő szereplővel ráismerhetünk a saját elakadásainkra. Egy segítő állattal kapcsolatban megkereshetjük, hogy mik bennünk azok a jellemvonások, amik a javunkra válnak, és azon is elgondolkodhatunk, hogy milyen parázzsal etessük a saját belső táltos paripánkat, ami aztán megerősödve akár a világ végére is elrepít minket.
Sándor Anna