Az utóbbi években mintha minden az időről szólt volna. Sorra jelentek meg a könyvek arról, hogyan osszuk be hatékonyabban időnket, hogyan priorizáljuk a feladatainkat, hogyan menedzseljük a napjainkat, és hogyan kerüljük el a halogatást. De mi van akkor, ha nem a mi hibánk, hogy folyamatosan el vagyunk maradva a teendőinkkel, mi van, ha nem az időbeosztásunkkal van a baj, hanem a társadalmi berendezkedésünk generálja az állandó túlhajszoltságot?
Ezt a kérdést veti fel Anne Helen Petersen Jöttünk, láttunk, elegünk van című könyve, amely a kiégés jelenségét vizsgálja.
Az elmúlt időszakban egyre gyakrabban veszem észre magamon, hogy reggelenként alig bírok kikelni az ágyból. Folyamatosan kimerült vagyok, hiába dolgozok minden nap 10-12 órát, soha nem érek a feladatim végére. Az emailfiókom egy hétfejű sárkánnyá vált: minden egyes megoldott feladat és megválaszolt üzenet helyébe legalább három másik érkezik – képtelenség tartani vele a lépést. A magánéletem és a munkám közti határok teljesen eltűntek, azokat a fogalmakat már nem is ismerem, hogy munkaidő vagy szabadság, hiszen éjszaka, hétvégén és munkaszüneti napokon is rendszeresen pittyen a telefonon, ami újabb és újabb feladatokat jelent. A világjárvány, ha lehet, ezeket a folyamatokat még inkább felerősítette: a szociális életem visszaszorult, a gép előtt töltött idő tovább nőtt, a szabadidőm – és ezzel együtt a motivációm – pedig gyakorlatilag eltűnt az éterben. Sokáig azt hittem, hogy velem van a baj, mert egyrészt nem vagyok elég jó és hatékony munkaerő, másrészt pedig nem tudok határokat húzni. Aztán kiderült, hogy amit megélek nap mint nap, az egy világszintű jelenség, egy népbetegség, aminek a neve kiégés.
Anne Helen Petersen fiatal újságíróként három évvel ezelőtt ugyanezt érezte, mint én, totális mélypontra került. Mivel le kellett adnia egy cikket a BuzzFeednek, végül erről írt: hogy az emberek sokaságának lett az alapélménye mostanában a folyamatos kimerültség és túlhajszoltság, a mindennapok végeérhetetlen tennivalólistákká alakultak, amikkel nem lehet tartani a lépést. És miközben a legtöbben folyamatos szégyent, szorongást és bűntudatot él meg emiatt, alig marad idő és energia a szociális kapcsolatok ápolására. A cikknek elképesztő hatása volt, több millió ember olvasta, rengetegen osztották meg, a szerkesztőségbe pedig özönleni kezdtek a levelek, amikben fiatalok tömegei írtak arról, hogy ők is ugyanezt érzik. Petersen ennek hatására úgy döntött, tovább fogja vizsgálni ezt a jelenséget, kutatásokat fog végezni, és megpróbálja kideríteni, mi állhat a kiégés jelenségének hátterében. Így született meg a Jöttünk, láttunk, elegünk van – A fiatal felnőttek és a kiégés című könyve, amiben ugyan elsősorban a milleniálok helyzetét vizsgálta, de amiből általánosságban is kiderül, hogyan alakult ki a kiégés társadalma.
A könyvben a szerző ír a munkahelyi kultúra átalakulásáról, az iskolarendszer visszásságairól, a túlórázás és a szabadúszó munkahelyek hamis kultuszáról és a technológiai fejlődésének hatásairól is, tehát sok olyan tényezőt számba vesz, amelyeknek összességében az a hatása, hogy a szabadidő fokozatosan eltűnik, az emberek társasági élete pedig visszaszorul. Petersen elég szépen levezeti, hogy bár sokan azt hiszik, hogy amikor a fiatalok kiégésről beszélnek, az csak valamiféle hiszti, egy ürügy arra, hogy ne kelljen dolgozni, valós okok állnak annak a hátterében, hogy sokan így éreznek. Az y-generáció tagjai voltaképpen már azelőtt túlhajszoltak voltak, hogy kiléptek volna a munkaerőpiacra: az iskolai túlterheltség, a különórák sokasága és a továbbtanulás okozta nyomás olyan gyerekeket termelt ki, akik nem is ismerték meg a szabadidő vagy a hétvége fogalmát. Ez a nemzedék aztán kikerülve a munka világába azzal szembesült, hogy már nincsenek stabil munkahelyek, ahol hosszú távon foglalkoztatnák őket, biztos körülményeket és megélhetést biztosítanának számunkra, hanem ehelyett jóformán csak projektalapon, szabadúszóként lehet dolgozni, mindenki a maga szerencséjének kovácsa lett. A rugalmas munkaidő azonban sokkal inkább jelent folyamatos munkaidőt, mint valódi szabadságot, így egy olyan rendszer született meg ezáltal, amiben a munkavállalók nem tehetnek mást, mint hogy kizsigerelik magukat a megélhetés érdekében.
Mindennek azonban nagy ára van, ami mostanra már meg is látszódik a társadalmon: az emberek egyre magányosabbak, a fiataloknak egyre kevésbé van társasági élete, kevesebb a baráti kapcsolatuk, kevesebbet randiznak és kevesebben vállalnak gyereket is. Mindennek pedig nagyon is köze van az anyagi és időbeli kiszolgáltatottsághoz, illetve a kiégéshez. Anne Helen Petersen könyve tulajdonképpen elég nyomasztó képet fest fel a fiatalok állapotáról, de bizonyos értelemben mégis felszabadító. Mert kiderül belőle, hogy nem vagyunk egyedül, ha kiégtünk, és nem feltétlen a mi hibánk, ha nem tudunk lépést tartani ezzel a világgal. Valójában nem jobb időmenedzsmentre van szükségünk, hanem olyan törvényekre, amik szabályozzák a túlmunkát, megalapozzák az anyagi stabilitást, és amelyek korlátot szabnak a munkaidőnek, akkor is, ha az online térben már mindig elérhetők vagyunk.
Forgách Kinga