„Nem lévén más választásom, most szeretek élni.” – az utóbbi időben ez az Esterházy Péter idézet lett a mantrám. Sokszor elmormolom magamnak, amikor azt érzem, hogy a külvilág aktuális lelkiállapota túlságosan is kezdi meghatározni a sajátomat. Persze nem könnyű távolságot tartani a nekem nem mindig tetsző valóságtól – legyen szó állapotokról, attitűdről, közhangulatról – de idővel szerencsére még mindig arra jutok, hogy ha már egyszer ez van, ebben fogom megtalálni a szépet.
Kisiskolás voltam, amikor egyik húsvétra megkaptam Eleanor H. Porter Az élet játéka című könyvét. A bő száz éve született, Amerikában játszódó regény főszereplője a 11 éves Pollyanna, aki, miután elvesztette szüleit, sosem látott nagynénjéhez, a gazdag, ám pártában maradt és meglehetősen rideg Polly nénihez kerül. Előre borítékolható, hogy a könyv végére mindez megváltozik, de ettől még nem lett volna olyan maradandó olvasmányélmény. Amiért lassan harminc év után is nagyon emlékszem rá, az Pollyanna életszemlélete, vagy ahogy ő nevezi, játéka, aminek a lényege igazából annyi, hogy „mindenben kell találni valamit, aminek örülhetünk.” Például ha esik az eső, akkor nem a vacak idő miatt berzenkedni, hanem értékelni annak természetre kifejtett jótékony hatását, vagy hogy milyen jó bekuckózós napot lehet így csinálni. Ez ugyan egy nagyon egyszerű példa, de ennél sokkal cizelláltabb helyzeteket is a visszájára lehet fordítani, csak kreativitás és gyakorlás kérdése. Persze nem arról van szó, hogy mindig mindenbe bele kéne nyugodni és elfogadni, de vannak dolgok, amiket 1. nem lehet befolyásolni, akkor meg minek rágódni rajta, 2. pont hogy tehetünk ellene, csak hiányzik a muníció. A másik nagy tanulsága a könyvnek az volt, hogy ez sokszor gyerekesen naivnak tűnő életigenlés, de minimum a vele járó kedvesség határozottan ragadós, és idővel a legbumfordibb emberből is kihozza „jófej” énjét.
A nagy valószínűséggel edukatív céllal (is) íródott könyv nálam aztán megtette hatását. Akarva-akaratlan is elkezdtem tesztelni, valóban működik-e a játék. A Nézzük a dolgok jó oldalát!, illetve a Segíts magadon, Isten is megsegít! típusú életszemléletet nem volt nehéz elsajátítani, ezt azért hozom otthonról is, a játék második fele viszont már annál izgalmasabbnak ígérkezett: meg tudok-e szelidíteni bárkit csupán azzal, hogy én magam kedves és nyitott vagyok, de minimum köszönök és megköszönök, amikor kell. Mivel meglehetősen sokszor költözködtem már, számos lakás-, szomszéd-, valamint iskolaváltásal, bőven volt lehetőségem tesztelni az elméletet, amiről újra és újra bebizonyosodott, hogy működik. Maximum öt alkalom után mindenkinél bevált a módszer.
Bizonyára számos tudományos magyarázata van annak, milyen neurokémiai folyamatokat indít el az emberekben a kedvesség, ami pozitív érzeteket generálva belőlük is a kedveset hozza elő. Nemrég viszont olvastam egy olyan könyvet, ami a doktori disszertációknál is evidensebb magyarázatot ad arra, miért is éri meg kedvesnek lenni. Idén jelent meg Michaeleen Doucleff, a Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket? című könyve, ami a könyvpiacon megtalálható sok száz gyerekneveléssel foglalkozó könyvhöz hasonlóan csodás módszereket és örök harmóniát ígér szülő és gyermek viszonyában. Ez pont elég ahhoz, hogy már eleve bizalmatlanok legyünk kötettel, de az előítéletek dacára mindaz, amit Doucleff leírt, teljesen logikusnak és működőképesnek tűnik. A leginkább orvostudománnyal foglalkozó és az az amerikai közszolgálati rádió tudósítójaként dolgozó Doucleff belefáradva abba, hogy sehogy sem bír zöld ágra vergődni 3 éves kislányával és mindazzal, amivel anyaként a társadalmi elvárások miatt nap mint nap szembesülni kényszerül, úgy döntött, utána jár a gyereknevelés mikéntjének, és kideríti, hogyan is kell ezt jól csinálni. Mivel a nálunk is nagyon divatos nyugati módszerekkel sorozatosan kudarcot vallott, fogta a kislányát és elindult olyan kultúrákat felkutatni, ahol a gyerekekkel való közös élet valahogy úgy működik, ahogy régen nálunk is, csak a fogyasztói társadalom rendszerének igényei és prioritásai az elmúlt bő 200 évben elkoptatták ezt az évezredes tudást. Így került Mexikóba, a Sarkvidékre, majd pedig Tanzániába, ahol hónapokat töltött együtt az ott élő maja, inuit, illetve hadza családokkal. Rengeteget tanult empátiáról, csapatmunkáról, autonómiáról – összességében arról, ami a könyv címe is: hogyan nevelnek ezekben az ősi kultúrákban a teljesen átlagos gyerekekből kedves, együttműködő és figyelmes felnőtteket.
Azonkívül, hogy számos példát és praktikus tanácsot is felsorol a kötet, ami nagyon megfogott, az a kedvesség, a támogatás kultúrája ezekben a közösségekben, illetve az a bölcsesség, ahogy a diszkomfortos helyzeteket kezelik. Egész egyszerűen tisztában vannak azzal, hogy a felnőttek felelőssége jó példát mutatni a gyerekeknek, miként viselkedjen különböző helyzetekben, hogyan tartsák kordában érzelmeiket, hangulataikat. Másrészt tudják, hogy az érzelmek, energiák is a termikus kölcsönhatás szabályai szerint működnek - például egy hisztiben megtestesülő felfokozott érzelmi állapotot csakis kedves higgadtsággal lehet sikerrel és gyorsan lehűteni, máskülönben hatalmas nagy perpatvar és sértődés lesz belőle.
„Miért olyan hatásos ez a módszer? A válasz rettentő egyszerű: a gyerekek érzelmei – és energiaszintje – a szülőét tükrözi. (...) Az érzelmek fertőznek. Az emberi agyban olyan neuronok és áramkörök találhatók, amelyek egyedüli feladata a másik ember érzelmeinek tükrözése. Létezik az agyunkban egy kapcsolati áramkör, amely akkor aktiválódik, amikor valakivel interakcióba lépünk. Ha tehát az a célunk, hogy a gyerek energiaszintje magas legyen, akkor a mi energiaszintünk is legyen az. (...) Sugározzuk magunkból az erőt.
Ha viszont azt szeretnénk, hogy a gyerek nyugodt legyen, mi magunk is viselkedjünk nyugodtan.”
Emellett persze számtalan már életvezetési és helyzetkezelési startégiát is bemutat a könyv, amikben az a legjobb, hogy ezeket a módszereket nemcsak a gyerekek, de a felnőttek esetében is ugyanolyan működőképesek. Esetleg több türelmet és időt igényel, míg kifejtik jótékony hatásukat, de viszont nem vitás, hogy megéri. És minél több embert kapcsolunk be az „áramkörünkbe„, annál jobban fogjuk érezni magunkat a környezetünkben mi is. Szerencsére a hétköznapok rengeteg alkalmat kínálnak a kísérletezésre. Bemelegítésként elég csak mefogadni Szabó Magda tanácsát a Tündér Lalából: „Azt kell nekik mondani, hogy jó napot kívánok, mert az embereknek nem mindegyik napjuk jó.”
Szeder Kata
A cikkben ajánlott könyvek:
Eleanor H. Porter: Az élet játéka (Fordította: Forscher Irma, Szent István Társulat, 2018)
Michaeleen Doucleff: Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket? – A gyereknevelés elfeledett ősi módszerei (Fordította: Szabó Olimpia, 21. Század Kiadó, 2022)