Bizonyára neked is van olyan olyan ismerősöd, aki mindent kritizál és képtelen kiengedni a kezéből az irányítást. És még csak nem is a főnöködről beszélünk, hanem barátokról, rokonokról, szomszédokról, a sarki kisbolt eladójáról - bárkiről. Az ilyen viselkedést hajlamosak vagyunk azzal megmagyarázni, hogy az illető kukacoskodó, túl önző vagy hatalmaskodó, pedig elképzelhető, hogy egy sérülést kompenzál - csak éppen sem magának, sem nekünk nem tesz jót vele.
Az én legextrémebb példám arra, amikor valaki mindenáron irányítani akart, elég látványosan leírja, miről is van szó. Magyarországról külföldre mentünk közösen autóval két barátunkkal, és ugyan előre megbeszéltük, hogy a hosszú úton az elfáradás veszélye miatt, a biztonságunk érdekében váltva vezetünk, az egyik barátunk nem engedte a többieket a volánhoz. Elég ijesztő volt, és sok feszültséget okozott. De erre a viselkedésre hajaz az is, amikor valaki a családban képtelen csapatban gondolkodni és a közös szempontokat figyelembe venni, hanem mindig ő akarja meghozni a végső döntést. És gyanús az is, aki addig kritizálja a választásaidat, amíg úgy nem csinálod, ahogy ő helyesnek tartja, legyen szó akár olyan banális dolgokról is, mint hogy hogyan mosogatsz vagy hordasz egy ruhadarabot.
Az angol nyelv a hetvenes évek óta ismer erre a viselkedéstípusra egy jópofa kifejezést: control freak. Magyarul körülbelül irányításmániásnak lehetne fordítani, de az nem adja át a kifejezés kicsit szlenges hangulatát. A mindennapokban persze belőlünk is előtörhet az irányításmánia, ha egy számunkra fontos dologról van szó, de jellemzően akkor is jobban ragaszkodunk a rutinjainkhoz, amikor bizonytalannak érezzük magunkat valamiért.
És ez a bizonytalanság vihet közelebb annak megértéséhez, milyen oka lehet, ha valaki folyamatosan kontrollban akar tartani maga körül mindent és mindenkit.
A pszichológiai kutatások az utóbbi években kezdtek egyre határozottabban a trauma természete felé fordulni. Korábban, ha valakire azt mondtuk, traumatizált, valamilyen nagyon látványosan és egyértelműen szörnyű eseményre gondoltunk, ami többnyire időben is körülhatárolt, ilyen például egy nagy baleset, egy támadás vagy a nemi erőszak. Az utóbbi időszakban viszont egyre többen hangsúlyozzák, hogy a trauma nemcsak eseményszerű, hanem elhúzódó hatás miatt is kialakulhat, ha például valaki évekig tapasztal iskolai vagy munkahelyi bántalmazást, ha családon belüli erőszaknak van kitéve, ha nem tud megbirkózni a gyásszal vagy más veszteséggel, de ennek forrásává válhat a háború vagy a szegénység is. És a sor folytatható. Ráadásul, ahogy a traumára és szorongásra specializálódott szakember, Jamie Cannon cikkében írja, míg az akut traumatikus eseményeknek romboló hatása lehet, a hosszú távú, krónikus traumának való kitettség egyenesen pusztító folyamatokat indíthat be a személyiségben.
Miért?
Máté Gábor, a magyar származású, világhírű kanadai orvos évtizedek óta tanulmányozza a trauma természetét, az elsők között volt, aki felismerte, hányféle viselkedés mélyén rejtőzhet. A trauma bölcsessége című filmjében is elmagyarázza, hogy a trauma nem a rossz dolog, ami történik velünk, hanem ami bennünk történik a rossz dolog eredményeként, amikor nem tudjuk kezelni, ami történik velünk.
Hogy miért nem tudjuk kezelni? Mert még gyerekek vagyunk, és egy felnőtt bánt, vagy a másiknál fegyver van, vagy a munkahelyen él vissza a hatalmával a főnökünk. Sokféle okot találhatunk, ám ilyenkor a tehetetlenség érzéséből a trauma egyik alapvető motorja lehet, különösen a krónikus, elhúzódó trauma esetében. Itt az áldozatok általában arról számoltak be, hogy úgy érezték, képtelenek leállítani a eseményeket vagy változtatni a körülményeken. Illetve hogy úgy érezték, mintha megfosztották volna őket attól, hogy urai legyenek az életüknek.
Ennek a kiszolgáltatottságérzésnek rengeteg következménye lehet, és sokféle módon megmutatkozhat az áldozatok későbbi életében Az egyik ilyen hatás hosszú távon például lehet az, hogy az illető mindent elsöprő késztetést érez, hogy ezután ő irányítson, bármi áron. Bizonyos szempontból ez egy önvédő mechanizmus, amivel öntudatlanul is próbálja elkerülni a további traumatizálódást.
Az elhúzódó trauma áldozatainak így a kontroll teremtheti meg a biztonságos közeget azáltal, hogy a környezetük egészen apró részleteit is az ellenőrzésük alatt tartják. Amikor valaki újra meg újra traumatizálódott, márpedig az elhúzódó, krónikus traumában ez történik, a kiszámíthatóság életmentő lehet, írja Cannon.
Traumából táplálkozó kontrollmániára gyanakodhatunk, ha valakinél (vagy saját magunknál) az alábbiakat tapasztaljuk:
- Extrém módon kényelmetlenek nekik a bizonytalan, nem egyértelmű helyzetek, akár pánikba is eshetnek tőlük.
- Merev határokat szabnak, amik nem hagynak teret a találgatásra, és amik kiszámítható helyzeteket teremtenek.
- Vonakodnak személyes információkat megosztani magukról, mert attól tartanak, hogy ellenük használják őket. Ez a félelem azt is felülírhatja, ha egyébként vágynak arra, hogy megnyíljanak.
- Úgy tűnik, mintha kerülnék az intim kapcsolatokat. Gyakran nehéz megismerni őket, mert számukra ez biztosítja, hogy nem esik újra bántódásuk.
- Minden helyzettől a legrosszabbat várják. Az, hogy a múltban olyan emberekben bíztak meg, akik erre méltatlannak bizonyultak, egy életre beléjük égetheti, hogy még egyszer ne kövessék el ezt a hibát.
- Kérlelhetetlenek, ha lojalitásról van szó. Vagy az ő oldalukon állsz, vagy ellenség vagy. Annyira nagy erővel munkál bennük a félelem, hogy mások bánthatják őket, hogy ez felnagyítja azokat az eseteket, amikor cserben hagyva érzik magukat - ez egészen kicsi ügyekre is vonatkozhat, és akár a kapcsolat megszakításához is vezethet, mert nem érzik magukat biztonságban.
- Irreális elvárásaik vannak. Mivel elemien vágynak a kiszámítható helyzetekre, az emberi kapcsolataikban és saját maguktól is a tökéletességet követelik meg.
- Nem vállalnak kockázatot. A krónikus trauma áldozatai igyekeznek elkerülni bárminemű veszélyt, ezért visszautasítják a rizikóval járó pénzügyi döntéseket, a bizonytalan karrierváltásokat vagy a merészebb szabadidős tevékenységeket is.
- Szoronganak tőle, hogy elhagyják őket. Mivel a múltban nem bízhattak meg másokban és/vagy rendszeresen kihasználták őket, a krónikus trauma áldozatai gyakran általánosítják ezeket a tapasztalatokat a jövendő kapcsolataikra is.
Hogyan lehet gyógyulni a traumából - és a kontrollmániából?
Számos trauma az emberi kapcsolatokban jelenik meg, így gyógyulni is úgy lehet belőlük, ha egészséges interakciókba, azaz kölcsönös viszonyokba kerülünk másokkal. Sajnos a krónikus trauma áldozatai gyakran válhatnak saját maguk legrosszabb ellenségévé, ha arról van szó, hogy meg kéne alapozni és életben kéne tartani egy egészséges kapcsolatot. Mivel bizonyos énvédő eszközeik korábban hatékonynak bizonyultak, akkor is ragaszkodhatnak hozzájuk, amikor már valójában nincs szükségük rájuk.
Az önreflexió, a tudatos önismereti munka viszont itt is sokat segíthet. A trauma áldozatainak az is visszaadja a cselekvőképesség érzetét, ha elkezdik megvizsgálni, miért van ekkor szükségük az irányításra, és megtanulják felismerni, ha ez potenciális probléma számukra.
És bár az egészségtelen viselkedésmintázatok felismerése kihívással járó feladat, a továbblépéshez nélkülözhetetlen, hogy a trauma áldozata szét tudja választani a múltbéli tapasztalatokat a jelen és a jövő élményeitől, valamint azoktól a viselkedésektől, amiket a traumatikus hatásra válaszul alakított ki magában.
Azt Máté Gábor és Jamie Cannon is hangsúlyozza, hogy fontos, hogy az áldozat hálás tudjon lenni a traumára adott válaszokért és megküzdési mechanizmusokért (amiket például a fenti listában találsz), hiszen az élete egy szakaszában ezek életmentőek voltak a számára, akár konkrétan, akár átvitt értelemben. Jó, hogy talált olyan válaszokat és viselkedésmintákat, amik segítségével tovább tudott menni az élete útján. De ugyanilyen fontos azt is felismernie, hogy ezek a viselkedések már nem segítenek neki, sőt, hozzájárulhatnak ahhoz, hogy új sérüléseket szerezzen. Bár a trauma hatása soha nem fog teljesen elmúlni, de az áldozatai megerősödhetnek, ha például olyan egészséges stratégiákat tanulnak meg, amiket alkalmazva nagyobb biztonságban érzik magukat a jelenben és a jövőben. Amikor elkezdjük firtatni bizonyos viselkedések okát, az az első lépés.
Sándor Anna