Az elmúlt hetekben igyekeztünk valamennyi témához egy-egy könyvet is társítani, mert hiszünk abban, hogy a könyvekben valamennyi kérdésünkre választ találhatunk. Az olvasás nem csupán kikapcsol kicsit a realitásból, de ahogy Vekerdy Tamás mondta: „Az olvasás - ha élvezetet okoz - segít élni. Átélni és túlélni is." Ehhez ajánlunk most könyveket.
Elena Ferrante: Amikor elhagytak
„Milyen súlyos hiba volt az én életem lényegét Mario szokásaiba ágyazni, melyeket ő elővigyázatos házastársi érzelmekkel közvetített. Milyen súlyos hiba volt az én értelmemet az ő jóváhagyása alá rendelni, az ő odaadásától, az egyre gyümölcsözőbb életútjától függővé tenni. És legfőképpen, milyen súlyos hiba volt hinni abban, hogy nem tudok nélküle élni, amikor egy ideje már abban sem voltam biztos, hogy mellette egyáltalán élek-e még.”
Ezerszer hallottuk már, bármiféle veszteség gyásszal jár, aminek megvannak a maga állomásai. De amikor benne vagy, sallangos minden bátorítás, hogy idővel jobb lesz. Végig kell csinálnod, a saját koreográfiád, tempód szerint, és aztán neked kell észrevenni azt a sokszor hétköznapi apróságot, amiben megkapaszkodva rendezni tudod soraid és újra felépíteni magad.
Egy ilyen Canossa-járást mesél el Elena Ferrante Amikor elhagytak című könyve is: a 38 éves Olgával egy áprilisi laza ebédet követően közli a férje, hogy elmegy, ő pedig ott marad két kisgyerekkel – plusz egy kutyával –, és próbálja összerakni az ok-okozati összefüggéseket. 15 év idillinek hitt házassága egyszeriben romokban, csakhogy ilyen esetekben sosincs olyan, hogy derült égből villámcsapás. Olgában beindul a tankönyvi program: tagadás, elszigetelődés, düh, alkudozás stb. Miközben látszólag folyton tombol és hergeli magát, kockáról kockára bontogatja vissza a másikról alkotott álomképet, közös életük illúzióját, gyerekkorát, hogy megtalálja, ki és milyen is ő valójában. Kényelmetlen olvasmány, mégis sodor magával nyers kendőzetlensége, és bár jó pár szemrehányást is megfogalmazok, mindvégig drukkolok Olgának, hogy igazolja az elméletet, egyszer ez is elmúlik.
Elena Ferrante: Amikor elhagytak (Fordította: Balkó Ágnes, Park Könyvkiadó, 2017)
Shiri Zsuzsa: Gitta könyve
„Elhatározásból vagyok itt, mert így döntöttem. Bárhova megyek is, örömmel teszem, otthon vagyok, mert magammal viszem magamat.”
Schőner Gitta 1929-ben, egy cipész hatodik gyermekeként született az akkor nagyjából 4 ezer fős határmenti Csengerben. A mélyen vallásos család a település 600 fős zsidó közösségéhez tartozott, akiket 1944-ben szinte egytől egyig deportáltak és csak alig néhányan tértek vissza. Gitta magát idősebbnek hazudva, és hihetetlen szívósságának, talpraesettségének köszönhetően túlélte Auschwitzot, a felszabadulást követően Svédországba került, majd egy rövid magyarországi kitérő után az akkor megalakuló Izraelben kezdett új életet, később pedig, már családanyaként, az Egyesült Államokban épített karriert. Muszájból megtanult németül, beszél svédül, héberül, angolul, de a magyar továbbra is a legkedvesebb, mert mint mondja, ez az egyetlen, amin igazán el tudja mesélni, mi minden történt vele és azt miként élte meg. Ezért is volt fontos, hogy könyve magyarul szülessen meg, ebben lett partnere a szintén Izraelben élő Shiri Zsuzsa szociológus-író. Gitta története maga a 20. század, amióta csak megszületett, az egész élete egy megállás nélküli nagy menet volt, sokszor egyik napról a másikra élve, tele megaláztatással, nélkülözéssel, veszteségekkel. Az emlékekből összeállított könyv mégis csupa energia és életöröm, tele őszinteséggel, bölcsességgel.
Shiri Zsuzsa: Gitta könyve (21. Század Kiadó, 2021)
Irene Solà: Énekelek, s táncot jár a hegy
A Könyves Magazin tavalyi Év Könyve listájának első helyezettje volt a fiatal katalán szerző, Irene Solà Énekelek, s táncot jár a hegy című regénye. Tudtam, hogy szép lesz, vártam már, hogy elkezdhessem, de azért nem adta magát könnyen. Annyira elvarázsoltnak és elvontnak éreztem, hogy kétszer is nekifutottam, mire végre bele tudtam engedni magam és csak menni ezzel a szokatlan elbeszélőmóddal, a hol ősi, hol nagyon is gyermeki lélekkel, és felépíteni magamban a történetet mindabból, ahogy egy felhő, egy asszony, egy őzike, boszorkány, turista, medve vagy épp maga a vidék megéli, látja. Sok mindenről szól ez a könyv, hagyományokról, mítoszokról, szeretetről, családról, erőszakról, megbocsátásról, a velünk élő történelemről, a nemzedékeken át hurcolt traumákról, de legfőképpen magáról a hegyről és annak évezredek óta gazdagodó, egymásból és egymásra épülő világáról. És bár itt most a Pireneusokban járunk, igazából mindenkinek megvan a saját hegye, ami ugyanúgy táncot járhat, ha énkelsz.
Irene Solà: Énekelek, s táncot jár a hegy (Fordította: Nemes Krisztina, Magvető 2021)
Margaret Atwood: Macskaszem
„A kislányok csak a felnőttek szemében aranyosak és kicsik. Egymás számára nem aranyosak. Életnagyságúak." Margaret Atwood Macskaszem című regényének mesélője, főszereplője egy ötvenes éveiben járó festőnő, Elaine Risley, aki a munkáiból rendezett retrospektív kiállítás alkalmából bő két évtized elteltével visszatér gyermekkora és ifjúsága városába, Torontóba. Félve és rengeteg fenntartással térképezi fel magának a rég nem látott várost, akarva-akaratlan is végigjárja itt töltött éveinek fontosabb helyszíneit, amik újabb és újabb emlékeket hívnak elő: igazából festményeinek világa elevenedik meg, nyer önmaga számára is új értelmet és ezzel együtt végre feloldozást, megbékélést. Egy olyan barátság lélektana bontakozik ki, amire ma már kapásból rávágnánk, hogy hát ez színtiszta bullying, megfélemlítés, zaklatás, és ami nemcsak iskolás éveit, de igazából egész személyiségét, művészetét, az emberekkel való kapcsolatát, a saját nemébe vetett bizalmát is zsigerileg meghatározta. Az 1988-ban megjelent történet több ponton is rímel Atwood saját gyerekkorára, de az 1940-es évektől induló regény az akkori világrendről, víziókról, félelmekről, női-férfi szerepekről, dinamikákról is izgalmas képet ad.
Miközben mesél, rengeteg illattal, színnel és fénnyel operál, elég csak ezeket felidéznie, és nemcsak Elaine, de a saját időutazásom is elindul. Olyan volt olvasni, mintha valaki nagytakarítást végzett volna emlékeim között - előszedve és leporolva mindent, amit vagy már elveszettnek hittem, vagy szándékosan mélyre súvasztottam -, azzal a felkiálltással, hogy ami ezekből kell, rakjam szépen a helyére, ami pedig már nem, azt engedjem el végre. Hatalmas meló, de nem érdemes megspórolni. Igazából erről (is) szólt nekem a regény: a történtek alól feloldozást jelentő megbocsátás helyett az elengedésről, annak felismeréséről, hogy hatalmamban áll szabadnak lenni és jól érezni magam.
Margaret Atwood: Macskaszem (Fordította: Csonka Ágnes, Jelenkor Kiadó, 2020)
Henry Gidel: Coco Chanel
„Nem tetszett az életem, hát alkottam egy újat” - állítólag Coco Chaneltől származik az idézet, aki aztán tényleg a semmiből érkezve lett a világ máig legismertebb divatikonja. Hihetetlenül ellentmondásos figura volt, akiről már életében rengeteg pletyka keringett és ezek kreálásában és terjesztésében magai is aktívan részt vett. Érdemeinek és vétkeinek lajstormát a végtelenségig lehetne sorolni: a női testet felszabadítójal, a „kis fekete” feltalálója és az első igazi, mesterségesen előállított parfüm megalkotója, náci kém, Winston Churchill jó barátja, „social climber” és társasági díva, mecénás, üzletasszony, szerető, a fekete-fehér elegancia nagyasszonya, az örök mademoiselle stb. De ha a sok-sok sallang mögé nézünk, egy olyan nőt találhatunk, akitől elszántság, kreativítás, rugalmassság és tenniakarás tekintetében is rengeteget tanulhatunk. Ezt meséli el Henry Gidel Coco Chanelről írt életrajzi könyve.
Henry Gidel: Coco Chanel (Fordította: Balla Katalin, Európa Könyvkiadó, 2020)