Nem, ezúttal nem titkos szerelmi légyottok, félrekacsintások, érzelmi kitekintések lesz a témánk! A Mi.Nők. blog szinte valamennyi cikkében ajánlottunk egy-egy, az adott témához kapcsolódó könyvet, most pedig magáról a könyvről, az olvasásról írunk picit. Hiszen a címben szereplő „vas” sokkal inkább könyv, és arra az egyesek által kárhoztatott, de sokak által űzött tevékenységre utal, amikor az olvasó nem átall két, három (négy? öt??) könyvet is egyszerre forgatni. De mi a baj velünk, notórius párhuzamos olvasókkal, egyáltalán baj-e, ha egyszerre nem elégszünk meg egyetlen olvasmánnyal, és mi történik, ha mégis el-elcsábulunk, és újabb könyves univerzumokat nyitunk ki a már meglévők mellett?
Tizenegy – összesen ennyi könyvet számoltam össze pillanatnyilag az ágyam körül. Ez a szám néha csökken, néha emelkedik, folyamatos játékban és mozgásban van. De mi haszna a párhuzamos olvasásnak, jó egyáltalán vagy káros? Egyértelmű válasz nincs, de elmesélem a saját tapasztalatom.
Mindannyiunk közös élménye lehet iskoláskorunkból, hogy új könyvet csak akkor kezdünk el olvasni, ha a régit már befejeztük. Ez különösen igaz a fegyelmezett olvasókra, akik még akkor is végigrágják magukat egy köteten, ha az az égvilágon semmivel sem érinti meg őket. Ha unalmas. Érdektelen. Vagy már a negyedik oldalon kitalálják, ki a gyilkos.
Gyerekként természetesnek éreztem, hogy egyszerre csak egy könyvet olvassak – és azt bizony az első betűtől az utolsóig végig is olvassam. A puritán olvasási szokásaim ugyanakkor az elmúlt években fellazultak és elszabadultak, és hamarosan azon kaptam magam, hogy egy időben két, adott esetben három könyvet is olvasok. Ez persze nem azt jelenti, hogy az ágyam mellett található tizenegy könyvet egy időben pörgetem, csupán annyit, hogy az adott kötetet az elmúlt időszakban olvastam / olvasni fogom / beleolvastam / félbehagytam / meguntam, de gondolatban a „kap még egy esélyt” címkét ragasztottam rá.
A szóban forgó könyvek sokfélék: van köztük regény, novelláskötet, memoár és versválogatás. A titok pedig valószínűleg valahol éppen itt rejtőzik. Egy idő után ugyanis arra jöttem rá, hogy olvasóként a műfajok váltogatása pihentet, és egy-egy vaskosabb regény olvasása közben egyszerűen jólesik felcsapni egy verseskötetet. De mi van akkor, ha a költőről eszembe jut egy levél, amit az illető egy kortársának írt, arról pedig egy elbeszélés, amit már napok óta el akartam olvasni?
Ismerős? Ha a válasz igen, akkor be kell látnunk, hogy mi magunk is notórius párhuzamos olvasók vagyunk. A jó hír viszont, hogy nem vagyunk egyedül! A moldovai születésű, jelenleg Dániában élő Victoria Ichizli-Bartels író (főként olyan önsegítő könyveket jegyez, amelyek a játék és játékosság fontosságára hívják fel a figyelmet) olvasóként szintén egyszerre több vasat tart a tűzben. Ő az egyes könyvek olvasását ahhoz hasonlítja, mintha egy olyan jó baráttal találkoznánk, akivel egy ideje már nem láttuk egymást. Ha öt vagy akár tíz percig olvassuk az egyik könyvünket, az olyan szerinte, mintha összefutnánk ezzel a régi baráttal, megkérdeznénk, hogy van, és meghallgatnánk azokat a történeteit, amelyeket még nem volt alkalma elmesélni nekünk. Ez a találkozás ugyanakkor nem nyúlik hosszúra, hiszen hamarosan tovább kell állnunk, mivel találkozónk lesz egy másik baráttal (könyvvel), emiatt gyorsan búcsút intünk neki – megígérve, hogy hamarosan újra látjuk egymást.
Személy szerint soha nem gondoltam így a könyvekre, sokkal inkább olyan kapukra, amelyek különböző világokba nyílnak. Ezek a világok viszont nem egymástól távol álló, idegen földrészek, hanem nagyon is közel vannak egymáshoz. A kapocs pedig minden esetben mi magunk vagyunk – az olvasó. Ha ugyanis nem vigyázunk, és időről időre arra ragadtatjuk magunkat, hogy két, három, négy vagy akár még több könyvet is forgatunk (az egyiket elalvás előtt, a másikat ébredéskor, a harmadikat meg csak úgy), hamarosan azon kapjuk majd magunkat, hogy a különböző kötetek láthatatlan fonállal kapcsolódnak egymáshoz, és egy olyan univerzumot hoznak létre, amely egyes-egyedül a mi fejünkben létezik. Ettől viszont nem kell megijedni, hiszen ennél csodálatosabb ajándékot nem is kaphatnánk a kedvenc könyveinktől.
Ráadásul a párhuzamos olvasásnak vannak bizonyítottan hasznos (hovatovább jótékony) hatásai – most csak hármat gyűjtöttem össze:
- A különböző kötetek egyidejű olvasása olyan új szempontokat, felismeréseket hozhat, amelyek máskülönben eszünkbe sem jutottak volna. Hiszen ki emlékszik már arra, mit írt az a másik író (na, tudod, melyik) abban a jó kis regényben (mi is a címe?, tudod, abban, amit még a múlt nyáron olvastam…) A reggel olvasott regény ugyanakkor elültethet bennünk egy olyan ötletet, amely az este olvasott vers értelmezését is teljesen új megvilágításba helyezheti.
- A párhuzamos olvasás fejleszti a memóriát: ha ki-belépegetünk a könyves univerzumok között, muszáj fejben tartanunk, hol ejtettük el legutóbb a cselekmény fonalát. Ha sokat gyakoroljuk, már egyetlen szemvillanás elég lesz, és rögtön belehelyezkedhetünk a történetünkbe, amelyből csak egy másik könyv kedvéért lépünk ki megint.
- Az ilyen típusú olvasásnak köszönhetően erősebben is koncentrálunk (lásd a kettes pontot), hiszen ahhoz, hogy ennyi sztorit fejben tartsunk, nem lehet csak úgy ímmel-ámmal, félszívvel, amolyan tingli-tangli módon olvasni. Ha már egyszer beléptünk azon az ajtón, akkor teljes szívvel-lélekkel odabent vagyunk, és együtt élünk a történettel. De ha netán mégsem, akkor sem kell elcsüggedni, hiszen mindig vár egy új könyv, amely újabb ajtókat tár ki előttünk.
Ruff Orsolya