Mi leszel, ha nagy leszel? Gyerekként ez volt az egyik kedvenc kérdésem, feltenni és megválaszolni is nagyon szerettem. Látszólag egyszerű kérdés, de annyi minden kiolvasható belőle, külön kis szociológiai / pszichológia tanulmány lehetne valamennyi válasz. Arról nem is beszélve, hogy sok-sok évvel később szinte köszönőviszonyban sincs a hivatásunk azzal, amit hajdan elképzeltünk magunknak.
Kislányként határozott elképzeléseim voltak a jövőmmel kapcsolatban. Bár korszakonként változott, mi szeretnék lenni, de bármikor is ért a kérdés, tudtam rá a választ. Akkori fantáziámnak semmi sem szabott még gátat, én pedig maximálisan ki is élveztem, hogy a határ a csillagos ég, akármi lehet még belőlem. Még azt is elterveztem, hogy majd mit, hol és hogyan kell teljesítenem álmaim eléréséhez. Idővel aztán mégis kénytelen voltam szembesülni a valósággal, kudarcokkal, a jó vagy épp kevésbé szerencsés döntések következményeivel. Az álmodozást mégsem engedtem el teljesen, csak realistább lettem. Úgyhogy jó párszor újraterveztem, újraindítottam már a “rendszerem”, vagy azért, mert valami nem sikerült, esetleg kihagyhatatlan lehetőség kínálkozott, vagy mert nem éreztem már jól magam abban, amiben voltam. Néha visszajátszom magamban, milyen helyzetek és döntések sora vezetett oda, ahol most vagyok, és elgondolkodom azon, hogy ha bizonyos dolgok másként alakulnak, más válaszokat adok, most ki lennék és hol? Sok-sok kihagyott ziccer van mögöttem, de közben egy hatalmas tanulási folyamat is, aminek tanulsága, hozadéka tán még fontosabb is, mint a siker maga: megtanultam alkalmazkodni a változásokhoz, ha kell, megérteni és kezelni, ha valami nem úgy alakul, ahogy terveztem és jelezni, vagy esetleg továbblépni, ha már nem jó így nekem. A változásból sokkal inkább kihívás, kreatív motor lett - és ezt igenis sikernek élem meg.
Az elmúlt hetekben rengeteget foglalkoztam Nemes Nagy Ágnessel, akinek idén ünnepeljük születése 100. évfordulóját. Mindaz, amit a 20. századról tanultunk, ő végigcsinálta - a diktatúrákat, a háborút, a bujkálást, újjáépítést, megfélemlítést, forradalmat, mellőzöttséget és aztán idővel picit a sikert. Fantasztikusak ránk hagyott írásai, a versei, esszéi, a vele készült interjú, de leginkább lenyűgöző mégis az ahogy ő világot szemlélte, legyen szó egy pici kavicsról vagy épp a saját életéről. Az idei projekt záró bejegyzésében az ő gondolatait hoztam, ami Kudarc, siker címmel jelent meg 1986-ban a HOLMI című folyóiratban:
„Ha végigtekintek életemen, két dolgot látok. Az egyik, hogy az élet maga volt a kudarc. A másik, hogy maga volt a hihetetlen, csodával határos siker. A kudarcokról nem is érdemes beszélni, olyan nyilvánvalók. Köz- és magánéletem romjai, az életveszélyek, a sokkszerű megrázkódtatások és a hosszú-hosszú, végtelen évtizedekig tartó megterhelések, írói pályám bizonyosfajta csődje, az, hogy – most már világos – legfeljebb a negyedét tudtam létrehozni annak, amit tudtam volna, mind-mind elemien bizonyítják a kudarcot.
Ennek ellenére és ezzel együtt olyan csodasorozatban volt részem, amelyekben legfeljebb hinni lehet, megérni őket nem. Ott van mindjárt az első csoda, amiről az ember hajlandó késői korában már megfeledkezni: hogy kiléphettem a családomból, hogy a nekem szánt és egészen természetes háziasszonyi pálya helyett író lettem – ez teljes képtelenség. Gondolj vissza, te kis hülye, életed legnagyobb, nevetségesen abszurd vágya teljesült: író lettél. Igen, talán ez a legfontosabb; nem tévesztettem el a mesterségemet. Aztán – bármily valószínűtlen – még a boldogságot is megismertem. Nem tartott sokáig, de mégis. Hány ember mondhatja el ezt magáról? Nem, nem a „szerelem kezdetére” vagy lángzó tetőpontjaira gondolok, azok közismerten gyönyörűek, de szembetűnően mulandók. Az én magánboldogságom ennél sokkal hosszabb volt, sokkal szilárdabb és sokkal többoldalú. Bizonyos értelemben nem is múlt el – az ilyen dolgoknak nem szokásuk az elmúlás. Az együttélés, a szerelem-szeretet, az azonosulás olyan hőfokán éltem egy darabig, amelyről ma már tudom, hogy rendkívüli ritkaság, és amely az emberi létnek egy szokatlan dimenzióját jelenti. Megértem valami nagyszabásút. Nem is megy az úgy magától; hajlam kell hozzá, képesség, no meg edzés is. Edzeni kéne rá az embereket, mint a sportteljesítményekre.
Aztán itt van ez a részleges rehabilitáció, amelyben részem van. 30 év írói nyomorgása után – 10 év teljes némaság, 20 év tengődés – most megtörténik a csoda, hogy még világi elismerésben is részesülök, művecskéimet illetőleg. Hát lehetséges ez? Az ilyen írópacákokat, az ilyen nemzedékeket be szokták tiporni a meszesgödörbe; meghalnak a legcsekélyebb jóvátétel nélkül. Ha szerencséjük van, 50 vagy 100 év múlva kiássákőket. Ha nincs, ki se ássák. És most ezek az enyhe szellők, elismerések, figyelem. Hihetetlen ez, elképesztő. Hiszen még öt évvel ezelőtt is döbbenetesnek számított annak az interjúnak a publikálása (Látkép, gesztenyefával), amelyben elsőként mondhattam igaz szavakat az 50-es évekről. Hiszen még három évvel ezelőtt is kezet kellett csókolnom az elragadtatástól, hogy nekem egyáltalán 60 éves születésnapot rendeznek. No persze, állandóan érzem a felém áradó gyűlöletet is. Mennyien gyűlölnek minket! Nem személyesen engem vagy a hozzám hasonlókat, hanem a milyenségemet, a fajtaságomat gyűlölik. A legkülönbözőbb oldalakról, a legkülönbözőbb ürügyekkel, ahol és ahogy csak lehet, azok a mellőztetések, a fogcsikorgó háttérbe taszítás. De te ezzel ne törődj. A hetente kijáró kispofonok után gondolj a lényegre: hogy mégis-mégis rehabilitáltak; a rákosizmus kazamatáiban ki mert volna erre gondolni?
És végül vegyük azt, amit írtam életemben. Mondom: csődnek is lehet tekinteni. Kétségbeejtően kevés, pláne, ha ahhoz hasonlítom – és most már, annyi év után, hasonlíthatom –, amit tudtam volna csinálni. De ha a körülményeket nézzük, ez is csoda. Hányan pusztultak el, estek ki teljesen mű nélkül, nyom nélkül. Micsoda pusztulás ebben a szerencsétlen magyar irodalomban. Ehhez képest minden sor, amit leírtam, csoda. Levegő nélkül éltem; minden lélegzetvételem csoda. Ha például arra gondolok, hogy meg bírtam írni a Babits-könyvemet, hogy ez lehetségessé vált külső-belső okok ellenére, akkor el kell ámulnom. Epeömlést kapok, ha az úgynevezett „életművemre” gondolok, annyira, hogy időnkint képtelen vagyok korrigálni a levonatokat, undorodom tőlük – ennyi? ilyen? mi a fenének? –, s ugyanakkor hálát rebegek a középkori mirákulumért, hogy néhány ákombákom jelenik meg, mintegy magától, a börtönpapíron.
Ne felejts el csodálkozni.”
Szeder Kata